Új bútor

Mivel a régi kanapénkat már lekakaóztam, lecsokiztam, lekóláztam, és még egy csomó mindennel le...(de arról inkább ne beszéljünk), ezért kimentem két napra a Mamához, Apáékat meg elküldtem új bútort vásárolni.

Nagyon jót sikerült választaniuk, én sem találhattam volna jobbat. A tévéfotel ugyanis olyan, hogy ha hátra dőlünk benne, a háttámla hátrahajlik, a lábunk pedig az égbe repül, és csiribí-csiribá: fekvőfotel lesz belőle. Apa azóta nem csak az ágyban horkol, hanem tévézés közben is.

Színét és anyagát tekintve is jól illik olyan családba, ahol szeretik a csokoládét és a Nutellát. A legjobb azonban az, hogy a kanapé kihúzható, így Anyáék tudják fekve nézni a tévét. A hálószobában a franciaágy pedig nyolctól éjfélig csak az enyém!

Picasso meg elmehet...

Képzeljétek, kaptam az Anikótól egy doboz vízfestéket, amit mosószzertakarékossági okokból sokáig nem engedtek, hogy kipróbáljak, de aztán egyszer a Mama felöltöztetett festőszkafanderbe, rakott elém ecsetet, festéket, meg egy tálka vizet, hogy kezdhetek festeni.

Mivel nem igazán tudtam, hogyan is kell azt csinálni, lelkesen mártogattam a vízbe az ecsetet, majd belefacsartam az ölembe. Aztán a Mama megmutatta, hogy igazából hogyan kell, és úgy belejöttem, hogy rögtön három képet is alkottam. Egyik jobb lett, mint a másik!

Erzsi néni

Mivel bölcsis vagyok van saját bejáratú gondozónénim is, akit kiboríthatok a reggeli hisztijeimmel, és azzal, amikor puszta lustaságból nem vagyok hajlandó megfogni a kanalat, és rendesen ebédelni. Ő Erzsi néni.

De nem csak azt tudom, hogy hogyan lehet kikészíteni, hanem azt is, hogyan érjem el, hogy ha betegség miatt hetekig nem találkozunk, hiányozzak neki. Olyan apróságokat kell csak tenni, mint puszit dobni hazamenetelkor, meg napközben néha odahajolni, és azt súgni a fülébe: Ejzsi, szejetlek! És ez nem csak behízelgés. Tényleg szeretem. Annyira, hogy még azt is megengedem neki, hogy copfba fésülje a hajamat.

Ferenc napi búcsú

Igaz, itt nálunk, Angyalföldön is van búcsú, és el is szoktunk menni, de az itteni rendezvény Kismiska a IX. kerületihez képest, ezért minden évben alig várjuk október első hétvégéjét. Idén sem kellett csalódnunk, mert nagyon jó programok voltak. Nekem az tetszett legjobban, amikor neccharisnyás nénik elénekelték, hogyan nyírták ki a férjeiket (Chicago musical).

Anya pedig sikontgatott örömében, amikor a Mokép standján ráakadt egy régóta keresett rajzfilm DVD-re.

Ettünk is egy jót, Apa lángost, Anya meg valami juhtúrós lepényt, én pedig mindenből egy kicsit, kivéve a direkt nekem vásárolt kürtőskalácsból. Ugyanis úgy okoskodtam, hogy amit maguknak vesznek, az biztos finomabb lehet, hiszen ha nem így lenne, nem falnák olyan nagyon.

Mikor már ettünk, ittunk, vígadtunk, átmentünk még a Nagyiékhoz, és sütiztünk egyet. Csak úgy levezetésképpen.

Kettő napos láda-túra

A Mamáék úgy tartják, addig kell kihasználni az időt, amíg még jó, így hétvégenként folyton-folyvást geocachingelnek. És mivel szinte minden hétvégét náluk töltök, így már én is egész komoly "ládász" lettem.



Egyébként ez a túra csak egy naposra lett tervezve, a végén egy kisvasutazással. A Mamáék azonban hódoltak régi szenvedélyüknek, miszerint a vonatozás akkor jó, ha az utolsó pillanatban rohanunk az állomásra, és vagy elérjük a vonatot, vagy nem. Nos, esetünkben az utóbbi következett be, de mivel nekem már be lett ígérve a "si-hu-hu", ezért másnap délelőtt megint felmentünk a hegyekbe, és felültünk a kisvasútra.








Nagyon tetszett, főleg amikor az állomáson beültünk egy kricsmibe a papa kedvéért.
Egy csomó új szót is tanultam, többek közt azt, hogy MOZDONY.






A végállomáson volt egy ugrálóvár a kicsiknek, és egy óriáscsúszda a nagyoknak. Na mit gondoltok, én melyik felé vettem az irányt?

Lógás!

Amióta komoly, bölcsis nagylány lettem, nem érek rá folyton a játszótéren lógni, ezért csak nemrég tudtam meg, hogy a teret, ahová még a télen jártunk, felújították. És tényleg nagyon szuper lett. Bár sajnos inkább nagyobb gyerekeknek való mászókákat építettek bele, de azért a magam módján ezekkel is megpróbálok játszani. Természetesen ez nem mindig felel meg a rendeltetésszerű használatnak, de azt mondják, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.
Apropó szabályok: már csak azért is érdemes megtanulnom "lógni", hogy később a bölcsiből is lóghassak. Nem igaz?

Élő Duna Napja

Hogy ez meg mi fán terem? Hát ez egy olyan rendezvény, amit annak örömére tartanak, hogy végre a dunai halak is uniós körülmények között élhetnek, ugyanis uniós támogatásból megépült az uniós szennyvíztisztító az uniós Dunán. Na jó, szóval a nap fénypontja a meggyes rétes volt, a többi csak körítés. De azért elmesélem.



Reggel Anyával, Mamával, Papával kimentünk a Kopaszi-gátra, ami egy nagyon szép park a Duna mellett, a Lágymányosi-öbölnél. A bejáratnál távoli rokonokkal futottunk össze, és vagy fél órát dumáltak a Mamával. Na ez elég uncsi volt. De szerencsére velük is volt egy kisbaba, akivel összefogtunk, és nyafogással jeleztük, hogy oké, örülünk egymásnak, meg minden, de azért már jó volna tovább indulni.



Egy sátorban felállítottak egy akvárium-imitációt, ahová a Mamáék bevittek (közben Anya kint őrizte a babakocsimat), de nem volt valami nagy szám. Viszont volt egy csomó gyerekjáték, ami igenis nagy szám volt. Gyorsan be is álltam Super Mario módjára csőépítőnek. A Mama is jött velem, de nem segített építeni, inkább csak hátráltatott a munkában. Folyton rossz irányba akarta kanyarítani a csőrendszeremet, nem arra, amerre én szerettem volna.


A játszótéren aztán a Mamáékat kiültettem a kispadra, én pedig bevetettem magam a homokozóba. És még csúszdáztam is!

Ebédre aztán megettük a fent említett rétest, majd a Mama "kacsázni" tanított a parton. Egész jól ment, csak az én "kacsáim" nem pattogtak a vizen, hanem dobás után azonnal lebuktak élelmet keresni.

Délután a Mamáék hazamentek, mi pedig találkoztunk a Patrikékkal, akik kibicikliztek ide, csak hogy minket láthassanak. És még ajándékot is hoztak: egy kicsi, baba formájú sípot, amit azonnal meg is tanultam fújni, így most a könyvespolcon lóg, ahol én nem érem el, és csak akkor kapom meg, ha Anyának éppen nem fáj a feje. Szóval elég ritkán.

Szeptember Fesztivál

Életem első cupákos sültoldalas evését tavaly szeptemberben, a lőrinci Bókay kertben rendeztem meg, a SzeptemberFeszten. Természetesen a Mamáékkal, hiszen ők azok, akik minden jó dologba belevisznek.


Idén is sikerült őket kirángatnom a Bókayba, sőt, még egy hatalmas adag zsírban tocsogó sültkrumplit is kiharcoltam magamnak, amolyan könnyű kis vacsora gyanánt. És amikor a Mama el akarta venni a felénél, mondván, hogy már eleget ettem, és el fogom rontani a gyomromat, akkor aztán éktelen haragra gerjedtem.

Igazából azért fért belém ennyi sültkrumpli, mert előtte jól kiugráltam magam az ugrálóvárban. Olyannyira, hogy amikor az első kör lejárt, nem voltam hajlandó kijönni, így aztán a Mama kénytelen volt még egyszer befizetni.

Másnap, mikor Anya jött értem, hogy hazavigyen, őt is kicipeltük, és jól beebédeltünk, meg hallgattunk Alma-koncertet is. Ja, és természetesen ugráltam egyet az ugrálóvárban.

Micimackós lettem

Kegyelem, kegyelem szegény fejemre!!! Bölcsis lettem! Ez abból áll, hogy egész nap egy vadidegen néni vigyáz rám, meg egy csomó más, vadidegen gyerekre, Anya meg tudj' Isten hol kószál.

Na jó, azért nem mindig látom ilyen sötéten a helyzetet, csak kb. nyolctól fél kilencig. Utána már akár a sírást is abba hagyom. De a cumimról még azért nem mondok le, az egész nap a számban lóg.

Egyébként egész jó hatással van rám a bölcsi, mert egy csomó új szót tanultam itt, sőt egyedül eszem meg az ebédet. És tényleg eszek belőle, nem csak tologatom a tányéron, mint otthon. Erzsi néni (ő a gondozónénim) erre a legbüszkébb. Azt vette ugyanis a fejébe, hogy teljesen felhízlal, mire ovis leszek. A végén meg majd fogyóznom kell!

Anyát legjobban azzal sikerült kiborítanom, hogy az otthoni háromnegyed órás altatással szemben itt ebéd után magamtól bemászok a "virágos ágyba" (mert végül virág lett a jelem) és két perc múlva már alszom is. Teszem ezt azért, mert mindig alvás után jön értem. Tehát: ha gyorsan alszom, gyorsan jön értem. Egyenes arányosság!

Ja, és hogy jön ide a Micimackó? Hát úgy, hogy a Micimackó csoportba járok.

Utcabál

A nyár utolsó vasárnapján megrendezték a kerületben az Angyalföldi Utcabált, amit már nagyon vártunk, mert tavaly jól éreztük magunkat itt. Csalódnunk idén sem kellett, jó kis bábelőadást adott elő két bő szoknyás, vidéki néni, bár azt a részt nem értettem, amikor a legénynek mindkét lába kitört, majd "meghótt". És ha jól láttam, Anya meg Apa is eléggé ráncolta rajta a szemöldökét.

Voltak gólyalábon járó bohócok is, akik kártyalapokat hajigáltak a magasból a gyanútlan járókelőkre. Ez nagyon humoros volt, legalábbis nekem, akit nem találtak el.

Az Ifjúsági Ház kertjében egy csomó játékot lehetett kipróbálni, így én ugráltam trambulinon, egyensúlyoztam pallón, bújtam át karikán, és még kosárlabdáztam is. Ez utóbbit enyhe csalással, ugyanis Apa olyan magasra emelt, hogy csak felülről bele kellett ejtenem a kosárba a labdát.

Itt hintáztam először olyan hintán, aminek nem volt háttámlája, és a láncba kapaszkodva kellett egyensúlyoznom, meg erősen tartani magam, Apa nehogy úgy meglökjön, hogy a másik oldalon leessek.

Mikor már jól elfáradtunk, és meg is éheztünk, elmentünk a Nagyiékkal egy étterembe, ebédelni. Állítólag nagyon jó volt ez is, de én inkább végigszundikáltam az egészet.

Kecskekert

Megint voltunk az Állatkertben. Egyszerűen ezt sosem lehet megunni. Idén a másik irányba indultunk, mint szoktunk, így egy csomó újdonságot láthattam, amire eddig nem jutott idő, mert mire körbeértünk, mindig elálmosodtam. De Anya most kiállt magáért, mivel neki a tevék a kedvencei, és most azonnal nézzük meg őket, meg hasonlók, Apa pedig mosolyogva hajtott fejet a kirohanás hallatán. Eleinte egész jó fejnek tűntek ezek a tevék, de amikor vettünk nekik Zoo-csemegét, és eszegetés helyett követelőzően végignyaltak könyéktől kisujjig, akkor egy kicsit megijedtem.

Mivel szokásomhoz híven nem voltam hajlandó reggelizni, a bejáratnál kaptam egy pogit, amit aztán a japánkert tavacskájában úszkáló kacsagyerekekkel közösen fogyasztottunk el.

Megnéztük a nemrég született kisbocit, majd Apa bevitt az állatsimogatóba, ahol több száz kiskecske várja az újonan érkezőket, akiknél mindig van valami nasi. Mikor gyanútlanul bementünk a kapun Apával, a kecskék megrohamoztak minket, és kitépték Apa kezéből az egész zacskó kecskekaját, Apa pedig, csak hogy mentse a bőrünket, gyorsan kiszórta nekik az összeset. Az egyik kecske még a papírzacskót is megette! Mikor már egy picit lenyugodtak, megsimogathattam őket, és azt játszottam, hogy kecskétől-kecskéig rohangálva minél többnek érinthessem meg a hátát.

A kecskék rohama után nekem már minden mindegy volt, elbírtam volna akár az oroszlánnal is, de sajnos úgy elbújt, hogy nem láttuk. Láttunk viszont kígyót. Sőt, meg is fogtuk!

A gorillabemutatóról ugyan lemaradtunk, viszont a kezeinket összemérhettük. Igaz, az övé nagyobb, de az enyém sokkal szebb!

A fókabemutatón azonban ott voltunk, és nagyon tetszett, főleg, amikor a labdával játszott, meg amikor "kiabált". Még tapsoltam is neki!

Anyáék úgy tervezték, hogy amíg majd én alszom, addig ők fagyiznak meg kávéznak egyet, de természetesen én nem voltam hajlandó elaludni, főleg, amikor találtunk egy árnyékos játszóteret, csúszdával.

Óóó, és a legjobbat majdnem elfelejtettem! Mivel iszonyű hőség van, néhány helyen vízpermetező kapukat állítottak fel, ami alatt át lehet sétálni, hogy az ember lánya egy kicsit felfrissüljön. De nem csak átsétálni lehet alatta, hanem körbe-körbe rohangálni is, amíg a ruhánk csurom vizes nem lesz, és az anyánk el nem rángat onnan. Én inkább ez utóbbit ajánlom mindenkinek!

Augusztus 20.

Augusztus huszadikán idén is a nyakunkba vettük a várost, sőt, Apa még engem is a nyakába vett, és el is jutottunk így a Parlamenthez. Megint voltak kenyérárusok, meg mindenféle népi játékok, sőt folklórműsor is, de mivel tavaly ugyanez volt terítéken, így nekünk már nem volt olyan nagy szám. Nekem azért a lovak nagyon tetszettek, Anya alig bírt elrángatni a karámjuktól.

Ettünk viszont az Ország Tortájából, amiből tavaly már nem jutott, mire ideértünk. Most is hosszú kígyózó sort kellett végigállnia Anyának, sőt még egy tolakodó vénasszonyt is rendre kellett hogy utasítson, de megérte, mert nagyon fincsi volt.

Ez egyébként egy 2007-es kezdeményezés a Miniszterelnöki Hivatal részéről, miszerint a Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestülete választja ki az Ország Tortáját augusztus 20.-án, Magyarország Születésnapján. Idén a választás a Pándi meggytortára esett. És valóban volt benne meggy, nem úgy mint más cukrászdákban, ahol aromával szúrják ki a jóhiszemű édességmániások szemét.

A másik nagy élmény a kócbaba gyártása volt. Köténykés, népviseletes nénik adták hozzá az anyagot, segítettek az elkészítésében is, Anya pedig profi módon követte az utasításokat. A babát természetesen én kaptam meg, és azóta is a konyhaasztalról figyeli, hogy mindig kiürítem-e teljesen a tányéromat.

Mivel nagyon meleg volt, délben haza mentünk szundizni, de délután még tettünk egy rövid sétát a Váci utcában, meg a Vörösmarty téren, ahol megint kint volt a bácsi, aki vizespoharakon tud zenélni.

És természetesen idén is jókislány módjára korán elaludtam, hogy Anya meg Apa együtt nézhesse az erkélyről a Tüzijátékot.

Margitsziget

6 év. Ennyit bírt ki eddig Anya Apa mellett. Ezt megünneplendő szépen felöltöztünk, és kimentünk a Margitszigetre, hogy majd ott vacsizunk. Persze, ebből semmi nem lett. Na de kezdjük a legelején!


Anya nagyon szereti a régi, nosztalgikus dolgokat, a dohos könyveket, meg a roskadozó épületeket. Ezért aztán, amióta megnyílt a Margitszigeti Casino helyén a Holdudvar, ami egy zenés, kajálós kerthelyiség, ami ráadásul úgy néz ki, hogy bármelyik percben összedőlhet, folyton rágja Apa fülét, hogy vigyen el minket. Apa pedig eddig bírta. Szóval, beigérte nekünk, hogy elmegyünk.
Anyával fel is vettük a legjobb göncünket, és el is indultunk, de mikor megérkeztük, láttuk, hogy valamiféle zsibvásárt rendeznek a bejárat előtt, és tele van rajzoló gyerekekkel, meg fotelekben olvasgató felnőttekkel. Persze így Apának már semmi kedve nem volt beülni, mert nem szereti az ilyen felhajtást. Ráadásul felolvasó estet tartottak, ezért még a zene sem szólt.



Ekkor viszont megláttuk a szökőkutat, ahol hatalmas robbajjal zúdult le a víz, és a csodás látványt híres zeneművek tették még hatásosabbá, amik körben szóltak a hangszórókból. Ez aztán annyira tetszett, hogy vagy egy órát ültünk, és néztük. És én még perecet, meg üdítőt is kaptam. És csak akkor kellett eljönni, amikor már annyira felpörögtem, hogy minden percben a szökőkút széléről kellett visszarángatni, bele ne essek.

Pénzszámolók

Mi, a Zolival már valóságos pénzszámoló automaták vagyunk. Szólok is Apának, hogy vigyen be az OTP-be, ültessen ki a pult szélére, és én majd számolgatom azt a sok aprót, amit már az igazi gépek sem bírnak szuflával.

Egyébként ez a rejtett tulajdonságom úgy tört felszínre, hogy mivel a Zoli folyton csak gyűjtögeti az aprópénzt, mint mókus a mogyorót, hatalmas vagyont halmozott fel magának öt-, tíz- és húszforintosokból. Aztán meg utasította Apát, hogy vigye el a bankba, és váltsa át ropogós papírpénzre. De a bankba nem lehet ám csak úgy bevinni egy szatyornyi aprót, előtte át kell számolni, mennyi is az annyi. És mivel egyedül nem győzte a számolgatást, végül nekem is be kellett segítenem. Ez látható a fenti képen.

Az alatta lévőn pedig éppen a csipeszeket számolgatom a Nagyiék erkélyén. Csak hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból.

Két év, öt torta

Ami a szülinapomat illeti, az én drága jó családom idén is kitett magáért. Mi, hogy túlzásba estek volna? Á, dehogy. Hiszen ez Nekem jár!!! És most következzenek a részletek:





1. Torta
Július 21. délelőtt 9 óra

Anyának nagy szentségelés közepette sikerült három részre vágnia egy maci formájú piskótát, amit előző este sütött. Majd miután megtöltötte lekvárral, ujjongva hívta apát, hogy sikerült a "próbatorta", és nagyon finom lett. Ezt nekem természetesen nem lett volna szabad tudnom, csak játék közben véletlenül folyton betévedtem a konyhába.
Uagyanezen nap estéjén vacsorára lekvárral töltött macitestrészekre emlékeztető piskótát kaptam, kakaóval. Hmmm. Érdekes egybeesés...


2. Torta
Július 23., déli 12 óra

A szokásos csütörtöki látogatáson voltunk a Dédiéknél, azonban ebéd után (amiből persze alig ettem) , a Mama "Boldog szülinapot" nótája közepette a Dédimama egy rugós tetejű epertortával libegett be az ajtón.


A Dédiéktől az ajándék kismotort már megkaptam, sőt, korábban a Mamától és a Papától is kaptam egy szuper szandit, de mivel nagyon jó voltam, még egy lego vonatot is vett nekem a Mama. A legjobb mégis a rugós torta volt, amin annyira kemény volt a zselatin, hogy az ujjam nem tudtam átfúrni rajta, és folyton visszapattant, a torta meg remegett, mint a kocsonya.

A nagy izgalmakra való tekintettel elég nehezen ment a délutáni alvás, főleg, mivel először a nappali padlóján próbálkoztam.




Uzsonnára még kaptam egy nagy adag kőrözöttes kenyeret, mert a Dédimama senkit nem enged el üres hassal. Aztán rohantunk is Anyával, hogy előbb érjünk haza, mint Apa.






3. Torta
Július 23,. este 7 óra

Anya felvette az ez alkalomra vásárolt, és természetesen azóta sem hordott, csinos új ruciját, engem is felöltöztetett (pedig jobb volt pelusban rohangálni, mert kutya egy meleg volt még így, este is), és sürgölődni kezdett a konyhában. Igen, nem tévedés. Először felvette a báliruhát, majd nekiállt csokikrémet keverni. Ez az én Anyukám! Később még dagadó fejjel (és tüdővel) felfújt pár lufit is. Ezalatt én Apával bohóckodtam, és leskelődtem.













Mikor Anya készen lett, és már a konyha is romokban hevert, szólt, hogy mehetünk, és megkaptam az illatos pocakú, gyümölcsnek összecsukható kutyust. Ez jó választás volt (megérte elzavarni érte a Nagypapát egészen a Dunakeszi Auchanig), hatalmas kedvenc lett belőle, azóta is ezzel alszom.


Ezután szétmaszatoltam a csodálatos, macis tortácskámat, amit Anya készített nekem. Egyedi volt, finom, és szép is. És képzeljétek, hármat is sütött belőle. Anyáé, Apáé, Babáé!






4. Torta
Júius 26., délután 5 óra

A Nagyiéknál gyűltünk össze, de nem a szokásos vasárnapi zsúrra, mert az Anikó, meg a Tomi is jelen voltak. Lehetett nézni "bumbummot", és volt pogi is. És készülődés szaga volt a levegőben.

Nem is kellett sokat várni a tortára, amin természetesen marcipánbéka volt. És a virágcsokromban is volt egy kerámiabéka. Ugyanis én nem Mimi vagyok! Én BÉKA vagyok. (Anya pedig VAVA.)
Később megkaptam az ajándékot is: egy nagy dobozt, tele rózsaszín alkatrészekkel. Sejtenem kellett volna, mi van benne, mert két nappal korábban elvittek a Nagyiék a Decathlonba, és végig kellett próbálnom az összes háromkerekű biciklit. De azért nagyon meglepődtem...
Az összeszerelésben az egész család segédkezett, és képzeljétek, tényleg biciklit sikerült nekik összerakni belőle, és nem egy tologatható elektromos kenyérpirítót!
Rögtön ki is próbálhattam. Iszonyú gyors! Háromnegyed óra alatt megkerültem vele a háztömböt! Ja, és nem csak a kosárka Barbie-s rajta, hanem a duda is!


5. Torta
Július 31. délelőtt 11 óra

A Mamáéknál voltunk Anyával (aki reggel óta a tortámon ügyködött), ide jöttek a Zsuzsáék, meg a Dédiék, és igazi medencés bulit tartottunk. A lányoknak nagyon örültem, egész nap rajtuk lógtam, Anya alig látott belőlem valamit, habár nem is igazán bánta, hogy nem tartom fel folyton. Kaptam tőlük egy plüssoroszlánt, meg egy pólót, amit azóta ahányszor csak felveszek, mindig megjegyzem, hogy ezt az Ada adta nekem.

Ebéd után aludtam picit, majd következett az emeletes torta az elmaradhatatlan marcipán teknősbékával. És persze megint fürdés. Jobban mondva én inkább csak a medencén kívülről szemléltem az eseményeket, és meregettem ki a vizet, hogy utána tocsoghassak benne, tönkretéve ezzel az új, méregdrága szandálomat.

Este még átjött a Patrik is az Ildivel. Tőlük egy csodálatos, rózsaszín, felmatricázott kétkerekűt kaptam, hatalmas masnival, ahogy az illik. A Patrik is motorral jött, és meg is mutatta, hogyan kell hajtani.

Fürcsizett is Anyával a medencében. Én még ekkorra sem kívántam meg a fürdést, úgyhogy inkább a torta maradékát majszoltam, és kacagtam, amikor Anya pörgette a Patrikot a vízben.
Egészen sötétedésig maradtak, mert Anyának meg az Ildinek rengeteg mesélnivalója volt. Meg persze mi, gyerekek sem tudtunk elszakadni a hintától. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem volt nehéz elaludnom.