Felhívás!

Szponzorokat keresek első motorom megvásárlásához!

Eldöntöttem, hogy ha felnövök, vad motorversenyző leszek! Mivel az első években átélt csalódások az ember egész életét meghatározzák, ezért fontos, hogy megvalósuljon ez az álmom. Ehhez elsősorban egy motorra van szükség.
Így kérek minden kedves rokont és barátot, valamint egyéb lelkes olvasóimat, dobják össze, amijük van!

Tök ciki, hogy a játszótéren már mindenkinek van motorja, csak pont nekem nincs! Pedig már nagyon megy a motorozás, az útpadkák és a tócsák terén 80%-os találati aránnyal dolgozom. (Ennyi az esélye, hogy Anya figyelmeztetése ellenére belemenjek.)

Szóval, ha 20 év múlva látni szeretnétek, hogy hogyan veszem át a Legjobb Női Motorversenyzőnő-nek járó díjat, akkor KÜLDJETEK PÉNZT!

Sok a hűHó

Anyáék féltésének és gondoskodásának köszönhetően átléptem a másfél éves kort, mire személyesen is találkozhattam a Hóval. Eddig csak az ablak mögül néztük a hóesést, és gőzöm sem volt róla, mit próbál nekem mutogatni Anya.

A héten viszont hatalmas (kb. bokáig érő) hó esett, és nem is olvadt el öt perc után, így kimentünk a Dédiékhez, ahol a minden friss, fehér és kutyagumi-mentes volt. (Ez utóbbi a hóangyal készítésnél igenis fontos lehet!)

Itt a következő felfedezéseket tettem:

1. A hóban nehéz gyalogolni, ezért ott is hagytam Anyát, és én inkább a betonon sétáltam, ahonnan a Dédipapa már ellapátolta.

2. A hóval belepett hintán nem lehet hintázni, szóval nemhogy felesleges dolog, de még káros is a hóesés.

3. A hó hideg, és én utálom a hideget.

4. Az Anyám nem normális! Nem elég, hogy a kezembe adta a havat, de még arra is megpróbált rávenni, hogy nyaljam meg. Hát hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?!

5. Az Anyám annyira nem normális, hogy kesztyű nélkül görgeti a havat, hogy hóembert építsen nekem, és nem fogja fel, hogy én be akarok menni, mert UTÁLOM A HAVAT!

A fentiekre tekintettel a pályaválasztásnál a következő szakmák egyike sem jöhet szóba: síoktató, sífelvonó-szerelő, hokiedző, jégpálya takarító, olimpiai bob-versenyző, forraltbor-árus a szánkódomb mellett, valamint hólapát készítő kisiparos.

Kesztyűs kézzel

Mikor még csak híre volt a hidegnek, Anya már nagyon felkészült, és vett nekem egy csúcstechnológiás, ezüstszálakkal átszőtt, bélelt, puha, meleg kesztyűt. Egyszer sikerült is felhúznia a kezemre, de alig három perc alatt rájöttem, hogy ha kitartóan rázom a kezeimet, akkor BUMM (leesik, Mimi-nyelven). Ez ellen nem véd sem a könyörgés, sem az a gumi, amit Anya cselesen átfűzött az egész kabátomon.

Később Anya szövetkezett a játszótéri anyukákkal, és mindannyiunk kezeire ötujjas kesztyűket kezdtek húzkodni. Én egy "nehezen koszolódó" feketét kaptam, aminek minden ujja más színű. A hüvelykujj a pirosba, a mutató a fehérbe... (Pont mint a mese az öreg, rövidlátó hangyával!) Ezeket már nem lehet csak úgy lerázni, és lehúzni is vagy tíz percbe telik. Csak éppen azzal nem számolt Anya, hogy a gyerekek nem csak valódi tettekkel képesek elérni dolgokat, hanem sírással, visítással, földön fetrengéssel is. Kesztyű ellen szoktam is élni ezen lehetőségek mindegyikével, a fenti sorrendben.
Pedig az első próbálkozás óta már kaptam egy könnyen felhúzható, gumírozott egyujjast, ami megy a kabátom színéhez, sőt még egy olyat is, amin babák vannak.