Végre eljött a nap, amikor elmentünk Anyával megnézni a Patrikék új lakását. Ha el akarnám mondani, merre laknak, valahogy így hangzana: Menni, menni, menni előre, és amikor már azt hiszed, hogy odaértél, na akkor tartasz kb. a fele útnál. Olyan messze laknak ugyanis, hogy az utcájukból szinte látszik a BUDAPEST tábla. És igaz, az útlevelet nem kérték, de a bérletet háromszor is be kellett mutatni. Szóval sikerült átköltözniük a térkép másik felére.
A Patrik lufikkal, puszival, és egy csúcsszuper csúszdával várt minket (amin délutánra már teljesen egyedül tudtam csúszni), meg egy csomó-csomó más játékkal. Meg sem tudom mondani, mi volt jobb, újra látni a Patrikot, vagy játszani a sok érdekes dologgal.
Amikor kezdett lankadni a hangulat, Anya, meg az Ildi felöltöztettek minket, és kimentünk az udvarra. Én kézen fogva sétáltam Anyával, a Patrik pedig az új, menő motorjával jött.
Ez olyan udvar volt, amiben sok ház van, de mindenki használhatja, aki itt lakik. És mivel Budafokon van egy nagy-nagy hegyen (ahová Anya csak lihegve tudta feltolni a babakocsit) gyönyörű a kilátás.
A dimbes-dombos hegyoldalon való sétától nagyon megéheztünk, így bementünk ebédelni. A Patrik banános tejbegrízt evett, én meg főzeléket banánnal. Igen, egy falat főzelék, egy falat banán. Próbáljátok ki, nagyon fincsi így együtt!
Utána jött az alvás. Természetesen külön szobában, nehogy átlépjük az erkölcsösség határát!
Délutánra az Ildi nagyon jó kis programot talált ki Anyának: süssön sajttortát. Alattomosan elő is készítette a hozzávalókat, hogy Anya ne tudjon nemet mondani. Nagyon finom lett a torta, de mire megsült, teljesen besötétedett, és haza ért a Patrik apukája is, aki aztán autóval vitt minket haza. Na így azért egy kicsit gyorsabb volt, mint reggel a busszal!
Azt már tudjátok rólam, hogy igazi plázacica vagyok, és gondolom, nem nehéz kitalálni, hova járnak a menő plázacicák kajálni. Természetesen gyorsétterembe! A Mama mindig ad „kajajegyet”, hogy legyen miből költekeznem. Nekem aztán tök mindegy, hogy Meki, Burger King vagy Don Pepe, jöhet! A kedvencem a 
sültkrumpli, de nem vetem meg a kövön sütött hamburgerhusit sem! De sajnos a végén hiába próbálok kólábal öblögetni, Anya résen van, és kikapja a kezemből. Azt mondja, nem gyerekeknek való. Pedig a Dóri is azt issza! És tudom, hogy finom, mert a múltkor a Dédi engedte, hogy megkóstoljam.
Olyankor, mikor Anya lusta főzni, otthonra szoktunk pizzát rendelni. Anyáék ezt sokszor csak akkor teszik, mikor én már alszom, de mindig marad nekem másnapra. És nemrég a Gergő egy egész asztalnyi pizzát rendelt, négy különböző ízesítéssel. Természetesen én mindegyiket leteszteltem!
