Anyáék féltésének és gondoskodásának köszönhetően átléptem a másfél éves kort, mire személyesen is találkozhattam a Hóval. Eddig csak az ablak mögül néztük a hóesést, és gőzöm sem volt róla, mit próbál nekem mutogatni Anya.
A héten viszont hatalmas (kb. bokáig érő) hó esett, és nem is olvadt el öt perc után, így kimentünk a Dédiékhez, ahol a minden friss, fehér és kutyagumi-mentes volt. (Ez utóbbi a hóangyal készítésnél igenis fontos lehet!)
Itt a következő felfedezéseket tettem:
A hóban nehéz gyalogolni, ezért ott is hagytam Anyát, és én inkább a betonon sétáltam, ahonnan a Dédipapa már ellapátolta.
A hóval belepett hintán nem lehet hintázni, szóval nemhogy felesleges dolog, de még káros is a hóesés.
A hó hideg, és én utálom a hideget.
Az Anyám nem normális! Nem elég, hogy a kezembe adta a havat, de még arra is megpróbált rávenni, hogy nyaljam meg. Hát hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?!
Az Anyám annyira nem normális, hogy kesztyű nélkül görgeti a havat, hogy hóembert építsen nekem, és nem fogja fel, hogy én be akarok menni, mert UTÁLOM A HAVAT!
A fentiekre tekintettel a pályaválasztásnál a következő szakmák egyike sem jöhet szóba: síoktató, sífelvonó-szerelő, hokiedző, jégpálya takarító, olimpiai bob-versenyző, forraltbor-árus a szánkódomb mellett, valamint hólapát készítő kisiparos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése