Megejtettük a szokásos tavaszi állatkertezést Anyával és Apával. Azért szokásos, mert tavaly tavasszal is voltunk...Apát beállítottuk a tűző napra a pénztár elé kanyargó sorba, mi pedig beültünk Anyával az árnyékba, ahol el is szunnyadtam egy órácskára. Mikor felébredtem, mentünk megnézni, megvan-e még Apa. Meg is találtuk, már a sor közepén tartott!
Amikor bejutottunk, gyorsan kikönyörögtem magam a babakocsiból,
és felültem Apa nyakába magaslati levegőt szívni. Innen mutogattam, hol milyen állat van, mert Anya odalent a mélyben nem nagyon láthatta őket. Az orángután volt az első, amit megláttam, és nagyon tetszett is, főleg, mikor átlendült egyik ágról a másikra. Nagy favorit volt a víziló is. Tátott szájjal próbált elijeszteni minket, de én hősiesen visszaordítottam rá, mire ijedtében elbújt a víz alá. (Bár így visszagondolva lehet, hogy nem is tőlem ijedt meg, hanem Apa maffiózós napszemüvegétől.)
A sivatagi róka azért volt nagyon mókás, mert egészen az üveghez kuporodva aludt, és én megcsikiztem az üveget, hátha felébred. De az a lustaság csak húzta a lóbőrt tovább!
Beültünk a kávézóba is a rózsaszín madarak mellé, ahol Anyát egy kis kávéhabbal sikerült lelejmolnom, Apa pedig megtanított szakszerűen üvegből inni.
A kijárat előtt még találtunk egy csomó nyuszit, amiket gyorsan megsimiztem, csak hogy nehogy kiessek a nyúlsimogatás gyakorlatából.Sajnos csak a zebrát sikerült megetetnem, ezért megmaradt egy nagy adag zoo-csemegém, így Anyáék kénytelenek lesznek hamarosan újra elvinni. Ígérem, addigra már állatneveket is hallatok majd, nem csak vízilóüvöltést, és óóó felkiáltásokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése